Hazai, kalasnyikov-rendszerű fegyvertípusok

Az első rendszeresített példányok a 60-as évekig

Az AK - 47 gépkarabély magyarországi karrierje az ötvenes évek végén indult, amikor a magyar hadvezetés úgy döntött, hogy modernizálja a honvédség kézifegyverállományát, s leváltja a PPS géppisztolyokat és a Moszin - Nagant puskákat. A választás a Szovjetunióban már bizonyított Kalasnyikov rendszerű AK - 47-re esett, amelynek megvásárolták a gyártási eljárásait,
illeszkedve az akkori keleti tömbön végigsöprő karabélyegységesítési hullámhoz, s a Lámpagyárnak (FÉG) adta a sorozatgyártás jogát, míg a Danuvia fegyvergyár beszállítóvá vált. Történt ez akkor, amikor a honvédség egy nagymértékű karcsúsításon esett át, illetve a fegyvergyárak a csökkent kereslet miatt rendre átálltak a polgári célokra is felhasználható termékek gyártására, mint például csatok, szerszámok, ollók, lámpák, stb.
A "0" széria 1959-ben készült el, miközben a Lámpagyár a sorozatgyártás előkészületeiként több mint egy tucat célgépet fejlesztett ki. A sorozatgyártás 1960-ban indult meg, méghozzá olyan mértékben, hogy az az évi április negyedikei díszszemlén a díszalegységek már ezzel a fegyverrel vonultak fel. Az AK - 47-es gépkarabély AKM változatát AK - 55 típusjelzéssel
a Lámpagyár 1963-ig gyártotta, lefoglalva az a gyár össztermelésének 84-92 %-át. A termelés felső korlátát gyakorlatilag a fémtokok és a faágyazás szállításának üteme szabta meg. Mindeközben a mérnökök szorosan együttműködtek szovjet (Izsevszk) és lengyel (Radom) kollégáikkal. 1962 közepén megkezdték NSZP jelzéssel infra irányzékokkal ellátott karabélyok gyártását, mely irányzékokat a MOM szállította, de azokat a gyárban szabályozták be. A korszerűtlen gyártástechnológia és az elavult gépsorok ellenére igen magas színvonalú és kiváló minőségű fegyverek kerültek a katonák kezébe. Ezek közül a fegyverek közül 1970-ben több ezer darabot újítottak fel, illetve exportáltak Szíriába 1971-ben. Még folyt az AK - 55 gyártása, mikor elkészült a modernizált AKM- 63 "0" szériája. Az új modell harcászati-technikai adatai jórészt megegyeztek az elődjével, de előállítása sokkal modernebb és olcsóbb volt. A régi acéltömbből forgácsolt tok helyett acéllemezből préseltet, a drága importfa tusa helyett pedig olcsóbb és igénytelenebb műanyagot alkalmaztak, amellyel később leálltak, annak mérgező volta miatt. Ehhez a modellhez már többfunkciós szuronyt is gyártottak, mely hüvelyével együtt drótvágásra is alkalmas volt. A gyár a Haditechnikai Intézettel együttműködve mintegy tizennégy hónap alatt fejlesztette ki és készítette fel a sorozatgyártásra. Gyártása során a fegyvergyár a lengyel és NDK-beli kollégákkal működött együtt.

Az AMD - 65

Az akkor már Fegyver- és Gázkészülékgyár által előállított AK -47 és AKM- 63 gépkarabélyok (akkor általában helytelenül géppisztolyok) nagy méretük miatt akadályozták a tisztek irányító képességét, illetve nehezen kezelték őket a harckocsizó- és ejtőernyőscsapatok Ezért a Honvédelmi Minisztérium követelményeket fogalmazott meg egy új, az AKM - 63 bázisán létrehozandó gépkarabéllyal szemben:

- a fegyver mérete legyen kisebb, kezelése legyen egyszerűbb

- hatásadataiban egyezzen meg az AKM - 63-mal

- tiszti fegyverként való alkalmazása mellett legyen alkalmas páncélos és ejtőernyős alakulatok szolgálati fegyverének

- ki kell fejleszteni egy kombinált csőszájféket, amely csökkenti a szórásképet, amellett, hogy a hangja ne legyen bántóbb, mint az elődjéé

- olyan tárat kell kifejleszteni, amely húsz lőszert képes befogadni

- a fix tusa helyett csőből készült, behajtható válltámaszt kell készíteni, amelyet behajtva is használható a fegyver.

Mindezek alapján egy hónap alatt kidolgozták a fegyver terveinek fő irányvonalait. Prototípusa 1965 márciusában, "0" szériája szeptemberében készült el. A sorozatgyártás 1967 januárjában indult meg. Szerkezete, működési elve és lőszere megegyezett elődjével, s számos országba exportálták. Meg kell hogy jegyezzük, nem véletlenül nem emlegetik sűrűn konstruktőre nevével együtt ezt a fegyvert, hiszen messze nem ez a legkiemelkedőbb alkotása. Talán érzékelteti ezt az is, hogy míg az AKM - 63 megtervezése tizennégy hónapot vett igénybe, holott csak a tusa és a tok anyagán módosítottak, szovjet tapasztalatok alapján, addig az AMD - 65 megtervezéséhez egy egész hónapot vettek igénybe, holott megrövidült a cső, silányabb lett a felhasznált anyagok minősége, kisebb lett a tár és behajtható a válltámasz. Talán ennek eredménye, hogy nemzetközi szinten az egyik legsilányabbra sikerült Kalasnyikov verzióról beszélhetünk, amelynek a kezelése semmiben nem lett egyszerűbb elődeinél, tárkapacitása csökkent, a szórásképe romlott a rövidebb cső miatt, a lőtávolsága nemkülönben. Továbbá elmondhatjuk, hogy egyetlen Kalasnyikov sem produkál ennyi harctéri meghibásodást, mint ez a modell. Bár előnyére szól a behajtható válltámasz és a rövidebb csőhossz, ezek megvalósítási módjai, illetve az ész nélküli anyagtakarékosság rendkívüli módon kiütközik annak megbízhatóságában és biztonságos üzemeltetésének csökkent arányában. Sajnálatos, hogy honvédeink a sorkatonaság megszűntéig is jobbára ezzel a modellel találkoztak, mint szolgálati fegyverrel (már a professzionális hadseregünk tagjai leginkább exportból visszamaradt AKM - 63-asokkal vannak ellátva ismét), ami képes a tusájára ejtve csőre tölteni magát, illetve kétharmados aránnyal lőszerelakadást generálni rendszeres karbantartás mellett is. Mégis, ez a nem a legjobban megkonstruált modell szolgált alapjául a világon az alapmodelltől leginkább eltérő, és egyik legkomfortosabb modell kifejlesztéséhez.

Puskagránátos verziók: az AMP - 69 és külföldi társai

A "Testhátrasiklásos
gépkarabély" c. "Titkos" minősítésű HM szolgálati szabadalom 
feltalálói:
Berecki István, Egerszegi János, Nagy István, Zala Károly voltak.
Lajstromszám: 173 689. Rendszeresítésre „7,62 mm-es AMP gépkarabély” néven került. A főkonstruktőr Zala Károly (FÉG) volt.

Egerszegi János, vezető hadiipari szakértő, a HM HTI-ben dolgozott, mint fegyver témafelelőse, egyben ő tervezte meg a „mellső csúszó markolat”-ot is. Részt vett az összes csapatpróbán (Magyar Néphadseregnél 2, a Munkásőrségnél 1 és a Belügyminisztériumnál is 1 csapapróbát tartottak. A MN 1974. augusztus 2-án rendszeresítette a fegyvert, míg a MÖ és a BM 1975-ben. A rendszer exportra is került, pl. Libanonba, innen szerezték meg az amerikaiak és ezeket vizsgálták be.

Ez volt az a gépkarabély, amely egy USA-beli tanulmány szerint felülmúlja az eredeti (AK-47) verziót is.

A puskagránátok története az első világháborúval indult, amikor kialakultak a lövészárokharcok, és a puskák kevéssé voltak hatékony fegyverek, mint a kézigránátok, amelyeket be lehetett dobni az ellenséges árokba. Ezek továbbfejlesztett verziója volt, amikor a gránátra egy vaspálcát erősítettek, majd azt egy puskacsőbe dugva egy szűkített lőszer segítségével kilőtték az ellenséges lövészárok irányába.

Célzott lövésről persze nem igazán beszélhetünk, de a meredek becsapódási szög miatt alkalmas volt a lövészárkon belüli célpontok leküzdésére, a puska segítségével pedig mindenképpen messzebbre lehetett eljuttatni a gránátot, mint kézzel dobva. A puskagránát koncepció az első világháború végeztével egy időre feledésbe merült, mígnem a hatvanas években kezdődő mind gyakoribb nem hagyományos városi harcok újraélesztették az elgondolást. Általában két irányvonalat követtek a fejlesztések: az egyik a puskához/karabélyhoz erősített különálló puskagránátvető, amely egy teljesen külön szerkezettel rendelkezik, mindössze a tusa közös az alapfegyverrel, és általában a mellső ágyra erősítik - ilyen például az amerikai M16/M203-as kombináció, de létezik kalasnyikov típusú fegyverre erősíthető eszköz is, illetve a Brügger&Thomet cég fejlesztése nyomán ma már a jelenleg Magyarországon rendszerben lévő gépkarabélyokhoz is egy mozdulattal erősíthető cső alatti puskagránátvető.

Az ilyen típusú eszközből célba juttatható eszközök hatótávolságának jelentős megnövelésén fáradoznak ifjú magyar mérnökök. Az általuk tervezett rakétapóthajtásos gránát 200m helyett 700 m távolságra lévő pontcélok leküzdésére alkalmas, páncélátütő képessége 40 mm.

A másik, amely irányvonal a magyar mérnököket is megihlette, a csőre húzható puskagránát (rakéta póthajtásos fegyvergránát). Ennek hátránya, hogy nem lehet egyszerre használni a karabéllyal, hiszen a lövedék nélküli töltény (kilövőlőszer, 2,2 g töltettel – a gyakorlólőszer töltete csak 0,7 g) segítségével történő gránátindításhoz lőszert és tűznemet kell váltani többek között. Előnyére mondható viszont, hogy kumulatív, páncélozott célok elleni puskagránát viszont szinte kizárólag ezzel a típussal lőhető ki, illetve ezek a típusú gránátok tudják garantálni a kumulatív hatás hatékony kifejtéséhez szükséges becsapódási szöget. Talán épp ez utóbbi tény volt döntő érv a választott műszaki megoldás mellett. Ahhoz, hogy ez megoldható legyen, példa nélküli mértékben kellett beavatkozni az eredeti konstrukcióba, ami kiemeli ezt a fegyvert a megszokott másolatok köréből. Puskagránátos fegyverünk fejlesztése elég korán kezdődött, amikor az amerikaiak is épphogy rendszerbe állították az akciófilmek hősét, az M16-ra szerelt M203-at.

Hogy a fegyver huzagait kíméljék, esetünkben nem a hagyományos csőbe dugott pálcával erősítették fel a gránátot, hanem a csőre húzták egy csőtorkolatra helyezett tromblon segítségével, s onnan a vaklőszer? forró lőporgázai indították be a gránát saját menethajtóművének működését. Az éles lőszerrel való indítás azért nehézkes, mert az erre alkalmas gránátba csapódó lövedék számára lövedékcsapdát kell elhelyezni, ami túlzottan megbonyolítja annak szerkezetét. Ahhoz, hogy a gránátot stabilan rögzíteni tudják, egy tromblont, azaz egy egyszerű fémhüvelyt alkalmaztak, illetve meg kellett hosszítani a fegyver csövét mintegy tíz cm-rel, így az elérte az eredeti ős, az AK csőhosszát. Ezen a toldalékon helyeztek el axiális gázkiömlő nyílásokat az eredményes indítás érdekében, és hogy az indító lőporgázok teljes mértékben felhasználásra kerüljenek, egy elzáró szelep került lehelyezésre a gázkiömlő furatoknál. Így minden egyes gránát esetében kézzel kell felhúzni a fegyvert, lévén nincs lőporgáz, ami mozgatná a zárszerkezetet, de így kevésbé fordulhat elő, hogy töltött fegyverre helyeznénk el gránátot. Alkalmatlan volt a célzásra az íves csapóirányzék is, hiszen a puskagránát röppályája jóval meredekebb a karabélylövedék pályájánál, így aztán egy állítható optikai irányzékot kapott a fegyver az ívelt csapóirányzék mellé. Probléma volt a puskagránát indításakor fellépő nagymértékű hátralökő erő. Ennek mérséklésére kiváló megoldást szolgáltat a rugós-pneumatikus tusa és előágy, amely oly komfortossá teszi a fegyvert. Mindezen módosításoknak köszönhetően gyakorlatlan lövész is nagyobb hatékonysággal tudja használni fegyverét, hiszen a hosszabb csőnek köszönhető nagyobb lőtávolság és kisebb szórás mellett a különleges visszarúgás csökkentés "kezes báránnyá" változtatja a karabélyt. Kétféle reaktív, tehát rakétahajtású gránátot fejlesztettek ki hozzá, egy kumulatív (PGK-69) és egy repeszhatású (PGR-69) puskagránátot, amelyek közül az elsőt főként fedezékek és járművek ellen, míg a második élőerő ellen ajánlott. Ezek tervezői Barták Ignác, Bárány István és Sárai Gábor voltak, a HM-HTI tisztjei. A maximális irányzott lőtávolság négyszázötven méter, a maximális repülési távolság 510 méter volt. A kilövőlőszereket befogadó tár hat darabos. A repeszgránát hatása tulajdonképpen egy kézigránáténak felel meg, míg a kumulatív a benne található flegmatizált hexogénnak köszönhetően fejti ki hatását becsapódás után, késleltetés nélkül. Természetesen készültek gyakorlógránátok is, éles hajtóművel s a gránát súlyát szintbe hozó ballaszttal töltve. A gránátok hatásadatai annyira jónak mondhatók még ma is, hogy számos modern külön vetőcsöves fegyvert felülmúlnak, különös tekintettel a páncéltörő kumulatív gránátra, amely merőleges homogén páncélátütése 212 mm (az RPG-7 PG-7V gránátja ugyanígy 340 mm-t üt át), s belegondolva az alapvető taktikai sémába, miszerint egy város elfoglalásához páncélosok kellenek, egy gerillataktikára alapuló városvédésben igen hasznos segítőtárs lehet. Talán épp erre alapoztak akkor, amikor 1974-ben rendszeresítették még a Magyar Honvédségnél, illetve a munkásőr egységeket 1975-ben, amelyek potenciális félkatonai szervezetek lehettek volna adott szituációban, ellátták ezekkel a fegyverekkel. Sajnos a működési elv evolúciós zsákutcája miatt az országok legtöbbje a cső alá szerelhető megoldások mellett döntött, s így ez az eszköz nem tudott kellő mértékben elterjedni a nemzetközi piacon. Mindezek ellenére az általa képviselt nagymértékű újítás ékes bizonyság arra, hogy a magyar mérnökök is tudnak eredetit, újat alkotni.

Vissza